várakozás (retro 6.)

szél fúj

rét nyár

te én

egy pár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

 

nap süt

éj száll

két szem

egy pár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

 

zöld lomb

kék táj

szív ész

rád vár

lenne benne lenne hó

lenne benne lenne hó

én csak a jojkámat dúdolgattam abban az időben, mert más dallam nem is jutott eszembe, míg vártam, vártam és várakoztam, hogy megérkezzen egy levél, egy hír, egy üzenet tőle, és én minden nap elsétáltam addig a piros postaládáig, amibe beleütöttem a fejemet, már leszedték a kötést, és tényleg jól látszik a seb, ha összeforrt is, és csak bámultam a postaládát, mert azt képzeltem, hogy ahova aláhullanak a levelek, ott ki is jönnek a válaszok, csak csillogott a pirossága, és akkor odalépett hozzám az Ede bácsi, aki postás nálunk, és megkérdezte, mit csinálok én ott nap mint nap, akkorát nevetett, hogy azt mondta, sétáljak el vele egy útra, és elmeséli nekem, hogy is van a levelekkel, meg a postákkal, és akkor én aznap láttam az emberek örömét, ha jó hírt kaptak a táviratban, hogy megszületett a kisunoka, és láttam a fájdalmukat, ha elveszítettek valakit, és az Ede bácsi olyan postás, hogy minden  kutya szereti, a Burkus, a Zsiga bácsi kutyája  meg egyenesen várja is, mert úgy tudja vakargatni  a füle tövét, mint ahogy a gazdája sem. Amikor kész voltunk a levelek kihordásával, akkor az Ede bácsi megígérte, hogy ha az én nevemre érkezik egy levél, akkor én leszek az első, akinek kiviszi,  menjek nyugodtan haza, mert soká lesz, hogy egy másik országból ideérkezik, most elutazik pár napra a feleségével a postásüdülőbe, de mire visszaér, a levelem is itt lesz, úgy érzi.

De én nem mentem még haza, mert kisétáltam minden  nap a diófához, a patakpartra, és elrollereztem az utca végéig és vissza, és este megettem a tejbegrízemet, és nem is szóltam nagyon semmit se, egyszer mosolyogtam csak, mikor egy reggel a mamával néztük az arcomat a tükörben, mert éjszaka a bátor ólomkatona ott aludt a fejem alatt, és rányomódott még a kabátjának a gombja is az arcomra, ott volt teljesen a lenyomat, délig rohangáltam a tükörhöz, hogy lássam, de addigra elhalványult, és aznap kezdődött a búcsú is a faluban, volt körhinta, meg horgászás, meg lövészet, meg vásár, de nem akartam felülni semmire, nem kértem semmit csak egy mézeskalács-huszárt, helyes piros kabáttal és kék nadrággal, hazavittem az ólomkatonának, hogy legyen neki barátja, mert én azt nagyon tudom már, mennyire rossz az, ha az embernek nincs vele a legjobb barátja, és este még az orgonaillatú dunnában elveszve, kicsi szemüveget rajzoltam a mézeskalács-huszárnak, a mama egyik filctollával,  a kezem is olyan lett, de nem bántam, mert a Mió cica, akinek szintén levették a kötését, és meggyógyult, az érdes nyelvével próbálta megtisztogatni az ujjamat.

Eljött a születésnapom, annyira szerettem volna, ha reggel az az első, hogy az Ede bácsi becsönget egy levéllel, de nem így volt és onnantól kezdve nekem születésnap ide, vagy oda, olyan rossz kedvem volt, hogy nem vidított fel az ajándék, a sok kedves rokon és gyerek, akik az én mulatságomra jöttek, Zsiga bácsi is megengedte volna, hogy beüljek a Fiat vezetőülésébe, de nem mertem mondani neki, hogy én nem szeretem azt az autót, az vitte el őt hajnalban a repülőtérre, és nem hozta még vissza, akkor fogom újra szeretni. Itt voltak Géza bácsiék is, láttam, hogy a mama nagyon sutyorog az Icu nénivel, és amikor mindenki hazament a kerti mulatságról, akkor szólt nekem az Icu néni, a térdére ültetett, és azt mondta, hogy ő még ilyen születésnapost nem is látott, akinek annyira meg van nyúlva a képe, mintha egész éjjel citromot eszegetett volna egy kis ecettel meghintve, és hogy képzeljem el,  a Gergőke apukája tudott telefonálni a gyárba a Géza bácsinak, és a Gergőke külön nekem üzeni, hogy „lelked ruhája csillagsugárból szőtt fényes palást”, akkor én rögtön tudtam, hogy ez a közös versünkből van, és akkor végre sok sok nap után úgy ömlött a könnyem, mint a váratlan nyári zivatarban az eső, és zokogtam, és velem sírt Icu néni, a mama és Lenke nagymama is, sóhajtoztunk és nevettünk, nem bántam, hogy másnapra be fog dagadni nagyon a szemem, mert felszabadult az én lelkem a nagy kőnyomás alól, és eszembe jutott pontosan az ő jojkája:

szívem ma szépen hadba áll

nem választ el hét határ

gyere velem kis bogár

merre messze messze jó

merre? messze! messze jó!

 

One Response to várakozás (retro 6.)

  1. Ma szerint:

    hát ez tényleg egy jajka (nem jojka), jaj-jaj, könny kicsordul…

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc × = 40

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB