balatoni retro 2.

hajó

Felhő sincs az égen,  s elbódít a csend, erre vártunk télen – ez most a sláger nálunk, amit a mamával szoktunk ágyazás közben énekelni, csak kettesben, mert a papáék, a Géza bácsival, hajnalban kiülnek horgászni a stégre, még nem fogtak semmit sem, mert olyankor biztos alszanak a halak, és nem is tudom, mit is csinálnának vele, mert itt az üdülőben mindenki be van fizetve a menzára, reggeli, ebéd, vacsora, a papa már nagyon megbánta, hogy nekem is teljes adagot rendelt, mert a  negyedét is alig bírom megenni és mindent neki kell elfogyasztania, mert nem szeretnék visszaküldeni a sok maradékot, és nekem meg legjobban a délutáni zsíros kenyér ízlik hideg citromos teával, amit délután négy óra körül tesznek ki az ebédlő elé, és úgy szalad oda minden gyerek, mintha legalább is egy hétig éheztették volna őket.

Már egy hete itt vagyunk a Balatonnál, annyi sok vidámság ért, hogy egészen felvidámultan a sok búslakodás után, voltunk csónakázni, meg fölmásztunk a gömb kilátóba, nagymamáék lejöttek a hétvégi különvonattal és hoztak rengeteg rántott csirkecombot otthoni csalamádéval, azt ettük kézzel a nagy üvegből a parton napozva, mert villát elfelejtettük becsomagolni, nagypapa mondta, hogy egyek csak, mert itt biztos nem főznek rendesen, ilyen sok emberre nem is lehet, és megérkezett Istu is, a mama bátyja, az új barátnőjével, hátulról meg sem lehet különböztetni őket, mert egyforma hosszú a hajuk és egyforma széles a nadrágjuk is, és az Istu emlegette, hogy elmennek itt a balatonboglári kápolnába kiállítást nézni, ami azért is furcsa, mert az Istut még karácsonykor is alig lehetett elrángatni a templomba, csak azért jött el, mert mi voltunk a Gergőkével a hírvivő angyalok a betlehemesben, akkor még nem is voltunk barátok ám, nem tudom, miért kellett aggodalmaskodnia a mamáéknak az Istu miatt, mert szerintem már sokkal normálisabb lett, mióta az Ildivel egymásra találtak.

Holnap, ha jó idő lesz, hajóval megyünk át a túlsó partra, közelről láthatom a Badacsony szőlővesszejeit, és ott meglátogatjuk a Géza bácsi régi cimboráját, a Béla bátyót, aki ráadásul még önkéntes vízirendőr is. Tegnap éjszaka akkora villámlás jött, már este látszódott, hogy az északi hegyek mögül sötét felhők gomolyognak, és ide is ért hozzánk fülrepesztő égzengéssel, és hiába mondta nekem a mama, hogy csak kugliznak az angyalok, meg fényképezkednek, én nem hittem, hogy nem unják azt meg ennyi idő alatt, én mindig féltem, hogy a villám épp a mi házunkat találja el, egyszerre fogtam hát a fülemet és a lencsibabámat, reggelre arra ébredtem, hogy fázom, annyira lehűlt a levegő.

Az ebédlőig futottunk a reggelihez, én a kis sárga esőkabátomban, kék gumicsizmámban, és tudtam, hogy egy ez olyan nap lesz, amikor semmi egyebet nem csinálhatok, mint levelet írok, lesz rá idő, és hiába szakadt, vagy csepergett, vagy zuhogott, vagy szemerkélt az eső, én a szobánkban pontosan el tudtam utazni a lelkemben, a gondolataimban éppen abba az országba, ahova a Gergőkééknek kellett költözni a nyár elején, hogy úgy írjam meg a válaszlevelet, mintha csak suttognám a fülébe, hogy vigasztalja őt minden szavam, mintha énekelgetnék, dúdolgatnék egy hosszú költeményt, hogy amikor majd kinyitja azt a borítékot a lágy dallamok éppen a szívébe kússzanak. Azt is tudtam, hogy ezt a levelet csakis az Ede bácsira fogom bízni, hogy adja föl a postán, mert ő a mi  falunk postása, és ő tudja majd a leggyorsabban útnak indítani, olyan jó, hogy a mama az utolsó pillanatban bedobta a kockás táskámba a színes ceruzáimat, mert az egész levélírást úgy kezdtem, hogy halványkékre színeztem a levélpapírt, és apró hópihékkel töltöttem meg, és csak nagyon óvatosan írtam meg a szótlanságomat, a bánatos szülinapomat, de részletesen lejegyeztem, hogy mennyire megörültem az ő levelének, és megírtam a Balatont, a haragoszöld hullámokat, a naplementéket, a kimentett katicabogarakat, a zsíros kenyereket, és hogy itt a gumigyár üdülőjében mindenkinek van piros-kék gumimatraca, nekünk még katamaránunk is van, abban ringatózom, de arról egy szót sem írtam, hogy egy nyolcéves kisfiúval egész jót feketepétereztünk tegnap a játszótér sarkában, a papáék hívták oda, hogy egy kicsit barátkozzak az itteni gyerekekkel. Legalább százszor átolvastam, hogy csak csupa olyan szó legyen benne, amiben nincs helyesírási hiba és csupa vidámság legyen minden sora, nehogy újra szomorkodnia kelljen miattam, a befejezésen pedig egész estig gondolkodtam, és csak a délutáni sétán jutott eszembe, amikor próbáltuk kisilabizálni a kertmozi plakátját, de teljesen eláztatta a vihar, hogy azt kell írnom a végére, nincs annyi felhő és eső a világtörténelemben, amennyi el tudná mosni a mi barátságunkat, és úgy várom a levelét újra, mint az ázott lepke a melengető-szárító napsütést.

Még egy hét Balaton, élmények és vidámság, s aztán újra utazunk az autópályán, újra várakozni fogok egy levélre, hát ilyen lesz már az én egész életem, várakozás a szavakra, várakozás a remények beteljesülésére, várakozás az újra találkozásokra, várakozás arra, hogy végre felnőjek, sört ihassak, autót vezethessek, és bármikor útra kelhessek, hogy meglássam, hogyan írják a lappok a jojkákat, és előtte megálljak egy másik országban és magammal vigyem őt is minden utamra.

One Response to balatoni retro 2.

  1. szpoj szerint:

    Érdekes, hogy az elbeszélői Én már gyerekként is nagyon jól tudja, hogy ő felnőttként majd sört akar inni. Ezzel én is pontosan így voltam :))

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


8 − = hét

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB