Vidámpark Budapest módra – Ujjé? A ligetben?!

hullámvasút

Olvasom a Hétlövet megindító írásait a dunaújvárosi Vidám Parkról, nézem a régi varázslatos képeket, és a mai szomorúakat, töröm a fejem, hogy mintha én is jártam volna arrafelé, talán egy koncerten? – valami halvány emlék felrémlik, amikor is a szülinapos tizenkét évesem elém áll, és azt kéri a nagy napon, hogy menjünk el a Vidámparkba. – De hát az már rég bezárt! – mondom teljes meggyőződéssel, mert akárhányszor a Városligetben jártunk, mindig úgy tűnt, a végnapjait éli. És kiderült, hogy nem,  nem zárt be. Él. (De nem virul.) Hát akkor?! Indulás! És föl is kapom a fényképezőgépet, mert azonnal tudtam, ebből írás lesz saját fotókkal, pár sorral részt vehetek a heti Vidám Parkos lelkesedésben.

rémisztő bejáratból rémisztő hangok szűrődnek ki 300.-/decibel

Életemben egyszer jártam a budapesti Vidámparkban, valamikor a nyolcvanas évek második felében egy iskolai szünetben az osztálytársakkal, arra sem emlékszem pontosan, hogy talán húszasokat dobáltunk be mindenféle gépekbe, de biztosan ültem a hullámvasúton,  a többi emléket teljes homály fedi. Valahogy nekem a cirkusz-állatkert-vidámpark trió soha nem volt a top-élmény a gyerekkoromból. A cirkuszban mindig ugyanazok a poénok voltak, (még évekkel később is, amikor rávettem magam, hogy a gyerekekkel beüljünk egy matinéra, komolyan, akkor is az elefántos-borotválós etüdöt nyomták), rettegtem, hogy leesnek a légtornászok, utáltam,  hogy csalnak a bűvészek. Az állatkertben sajnáltam a majmokat, hogy olyan ingerszegény, betonos, rácsos pár méteren élnek a  dzsungel helyett. A Vidámparkban meg bizonyára féltem volna felülni a játékok felére.

Aznap sima hétfő délután volt, valahogy öt óra körül érkeztünk, és már a pénztárnál problémák adódtak, amit viccesen fogtunk fel az ünnep alkalmából –  amúgy megérne egy panaszkönyvi bejegyzést -,  lépésről-lépésre próbálom visszaidézni a jelenetet:

1. négyen voltunk, kérünk családi jegyet – nem lehet, mert ahhoz előzetes netes foglalás kell

2. jó, akkor kérünk két gyerek, két felnőtt jegyet – ehhez a gyerekek diákigazolványa szükséges. Mondtuk, hogy nincs itt, mert nem gondoltuk volna…

3. nem lehetne mégis? Szemmel láthatóan nem posztgraduális phd-s képzésre járnak, még csak általános iskolások, és rendesen föl vannak öltöztetve, le van vágva a körmük, nem iskolakerülők – nem lehet

4. jó, akkor a kisebbnek gyerekjegy –  álljon oda ahhoz a fa rúdhoz, ahol egy piros filccel be van jelölve a 140 cm, hát, öt centivel buktunk

5. jó, akkor kérünk négy felnőtt jegyet az alapvetően gyerekeknek szánt Vidámparkba,  még egy halvány próbálkozás, hogy szülinap – nem!

6. pár fillér híján: húszezer forint – papír karszalag, és nem ülhetünk ám fel ezzel mindenre! Van, amiért még így is pluszban fizetni kell.

Nem baj, futás az első adrenalin-élményhez! Azt én ki is hagytam, mert szabadeséses történet, még a gyerek méretű szabadesésről sem lehetett szó nálam. Addig kicsit nézelődök. Rajtunk kívül – úgy tűnt – egy busznyi orosz/ukrán/belorusz turistacsoport látogatja fővárosunk eme nevezetességét, és megnyugtatom magam, hogy nem volt alaptalan az az előzetes elképzelésem, hogy ez a Vidámpark már bezárt, kétféle impresszió ütötte át a receptoraimat: az egyik a csili-vili vurstliba való pörgő-forgó-emelkedő hatkarú szörnyhinták, hangos tuc-tuc zenével, a másik pedig a régről itt maradt, csoda hogy még működik igazi retrós vidámparki játékok. Kérdés, hogy nekem ez utóbbiak tetszettek igazán?

lovak, hintók, csónakok - Ferenc Jóska jó napot!

És bevallom, egy kicsit pótoltam a gyerekkoromból az innen hiányzó izgalmakat, nevetéseket, lelkesedéseket. A hullámvasúton a lányom megtanított, hogy a leghátsó ülésekre kell ülni, mert ott az igazi, és felemelt karokkal kell száguldani lefelé, a szellemvasútnál rám szólt, hogy maradjak már csöndben, és kék-zöldre markolta a karomat, én meg inkább a nyikorgó hangoktól féltem, hogy a kiskocsi, ami velünk tekergőzik, lerobban a tök sötétben, és még csak egy kedves fiatalember sem suttogja a fülembe, hogy uuuu, húúú, mint az Amélie csodálatos élete  című filmben. Az óriáskerék nem is volt annyira lassú, mint ahogy lentről látszik, csak nem értettük, hogy mi az a fémkorong a közepén, én hamutálcára tippeltem, a gyerekek forgatható kormányra, és ráláttunk a tetejéről a fél városra, az állatkertre, a pályaudvar sínjeire. A több mint százéves műemlék körhintán Herceg és Vihar lovunk vágtázott, de nem csak körbe, mert képzeletben fölreppentünk a János-hegyi kilátóig és majdnem összeütköztünk Mary Poppins-ékkal. A Barlangvasút vonalán János Vitéz nem tudom miből készült figurái éppen megkoptak a mozdulatlanságban, ott egy sárkányformájú kocsisorba lehetett beülni, de sajnos a magnószalag a közepén elakadt, és újra indult, így már javában a francia király udvarában jártunk a piros ruhás huszárokkal vizuálisan,  de Jancsi még mindig a bárányokat terelgette és Iluskát csókolgatta hangilag. De nekem legjobban a versenyautós tetszett, igaz, csak egy menetet engedélyeztek a gyerekeim, mert ők nem jöhettek, ezt csak tizennégy éves kor után szabad élvezni, de az is szuper élmény volt, mert rögtön tudtam ám, hogy csak a gázt érdemes nyomni, nem kell a fék, ha lobogtatni akarja az ember a haját a kanyarokban is.

nincsenek kígyózó sorok, de legalább egyből beülhetek a piros járgányomba

A pillanatnyi varázsok megtörtek, és kettős érzés maradt bennem, nagyon. Ha körülnéztem, valahogy az elhanyagoltság volt a legszembeötlőbb, kevesen is lézengtek az egészben, felirat nélküli épületek közt mintha valami raktártelepen járna az ember. Egyszerűen nem értem, hogy ezek a különleges régiségek, miért vannak ilyen lepukkant körülmények között, a százéves körhintán kívül semmi nincs szépre felújítva. Gazzal benőtt betonplaccok szakítják meg néha a területet, és sehol egy irányjelző tábla, mit merre találunk. Amennyi számtalan lehetőséget hordozna magában a hely, a múltjával, az elhelyezkedésével, a jellegével, annyira kihasználatlan és méltatlan az egész. Nem akarom meghallani, hogy de hát nincs pénz, vagy bármi hasonlót! Ez szemlélet és hozzáállás kérdése is, elég áttekintenünk a szomszédos állatkertbe, ahol évről évre egyre szebbek a körülmények, folyamatosan felújítanak, jobbnál jobb programokat szerveznek, és nem csupán állatkert, de számtalan játéklehetőség is a gyerekeknek. Ugyanaz a város, ugyanaz a kerület, ugyanaz a liget. Mennyi hagyománya van a ligetnek, vagy épp az Angol Parknak, ahogy eredetileg hívták a Vidámparkot, de a háború után mégsem maradhatott ilyen gaz imperialista neve, és itt érdemes száz évvel korábbra is visszaugrani, vagy még többre, látványosságok és mutatványosok, bábszínház és kabaré vonzottak tömegeket az ezredfordulón és a századelőn.

Itt most hol vannak a fiatal kreatívok, akik kigondolják, megtervezik, átépítik, megpályáztatják, megnyitják, marketingelik? Annyiféle nagyberuházásról lehet hallani és tényleg, nem lenne sokkal hasznosabb, vagy inkább: komolyan nem férne bele  egy Vidámpark-felújítás, egy komplett újjáépítő projekt? Áttelepíteni a modernebb forgó-pörgőket egy másik helyszínre és visszahozni egy szeletkét a boldog békebeliből? Értéket megőrizni, tessék, hogy hangzatos szókapcsolatot idézzek?

Még utoljára felülnek a gyerekek a toronyszabadesésre – már a nevétől is felszállt a gyomrom -, és záró akkordként a hangszórókból a következő mai dalszöveg szárnyal: “…fürdés, hajzselé, tököm alá is kell a spray.” Az agyadba meg több tekervény!

Kattog, nyekereg az a rácsos, rozsdás forgókapu, amikor kilépünk a parkból. Szimbólum.

óriáskerék és felhők

Ma már olvasom a sorokat a nagyszerű új kezdeményezésről a dunaújvárosi park ügyében, lájkolom a facebook oldalt, nézegetem a fényképeket, mennyi csodaszép növény van ott, a budapestiben konkrétan nem emlékszem növényre. Ja, de, volt, a mesecsónak körül valamilyen sás, és fák is valahol. És arra gondolok,  hogy a szívem minden biztatását küldöm innen, hogy nektek sikerüljön a tervetek! Részt venni egy ilyen összefogásban – az is nagy élmény, lépésenként haladni. Legyen egy olyan közösségi zöld teretek, ahol jól együtt lehet lenni, lélektől lélekig, ahová ki lehet rángatni a gyerekeket a számítógép-tv elől, mielőtt kockafejűek lesznek, ahol szerelmek és barátságok születhetnek, ahol lehet nosztalgiázni éppen abból a korból, ahová a legszívesebben időutazna a megpihenő városlakó.

Itt, “fönt”, dupla idézőjellel, valahogy más utakon járnak az emberek.

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


nyolc + = 9

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB