Havi archívum: augusztus 2012

a behavazottságban egy csipkés programajánló

havashegy

Teljesen be vagyok havazva – mondogatom magamban mostanában, mintha bármit is enyhítene a kánikula elviselésében. Olyan vagyok, mint a Repülő osztály írója, aki a regény elején a bevezetőben leírja, hogy nyár közepén csak úgy tud téli történetet írni, ha felnéz mindig a havas osztrák hegycsúcsokra. Kastner élettörténetének még utána nézek, ezt hogyan  gondolta, hol is van pontosan az az íróasztalka, ahonnan nyáron havas hegycsúcsokra lehet rálátni.  Lényeg, hogy nincs egy szabad percem, sőt, kettő sem, pörög az élet, a munka, már kellően ráparáztam a tanévkezdetre is, álmomban kihegyezetlen ceruzák, kimosatlan tornazsákok lebegnek, újra reggeli rohanások…szuper lesz! De azért ez évben valahogy az ősz a kedvenc évszakom. Hm. Még meg sem érkezett. Lehet, hogy valami sorsdöntő fog történni idén? Januárban már éreztem, ez egy sikeres év lesz. Idáig bejött.

végre hazajöttek!

keleti

Végre hazajöttek! Hosszú két hét után! Már alig vártam! Az indulásuk utáni első napokban teljes felszabadultság, pihenés, megnéztem azokat a filmeket, amiket velük még nem lehet, kiüresítettem a hűtőt, egymagamra minek főzzek, kihajigáltam a lehetetlen játékdarabkákat, amik amúgy az ég egy adta világon semmire nem jók,  de minden egyes szelektálásnál visszaveszik a kukából, hogy aztán újabb három évig rá se nézzenek, csend volt a lakásban és nyár végi kánikulás szedáltság. Egy darabig. Aztán már nagyon hiányoztak.

a telefonhívás (retro 11)

tarcsas-regi-telefonkeszulek-0000199654-48-orig

(A “retro” címkével ellátott bejegyzések egy sorozatnak a  részei, amelynek fejezeteit a “retromese” kategória alatt megtalálhatjátok. A múltból kel életre egy mese – emlékfoszlányok előhívása a  hetvenes évek végéből. Egy álmodozó kislány elbeszélése a mindennapokból, a barátságról, a családi eseményekről, apró mozzanatokról az élet megélt szépségeiből. Az álom keveredik a valósággal. )

Aznap reggel én már nem is dúdoltam semmit, nem is énekelgettem, dalolásztam, ahogy pedig mindig szoktam, amikor csak résnyire nyitom a szemem a hajnali álom után, egyre csak arra gondoltam, milyen jó lenne újra fölmászni a tetőre, vagy a diófára, láttam én már eleget a leveleket alulról, fentről szeretném nézni a világot, bárcsak felülhetnék egy repülőre, nem mennék én messzire, csak épp egy országgal arrébb, ahol az én legjobb barátom lakik most.

metszőolló a fürdőszobában

pipere

Van egy barátom, aki állandóan piszkál. Biztos, hogy jól csinálod? Komolyan ez kell neked? Ilyeneket szegez nekem. A minap megkérdezte: hogy tudsz ennyit írni? Nem tudom, válaszoltam, de hát, chhhha! Én bármiről tudok írni. Tettem hozzá nagyképűen. Lecsapta a magas labdát. Igeeeeeen?! Akkor tessék, na! Metszőolló! Tessék! Lássuk! Hehe, barátocskám! Gondoltam magamban. Ezt bekaptad, mint a soroksári béka az őszi legyet! Mert nekem a fürdőszobámban van egy szép kis narancssárga nyelű, csöppet rozsdás, épp egy női tenyérbe illő, még szőlővesszőt is látott helyes metszőolló, ám!

ezek az oroszok tudnak magasugrani is

uhov2

Néha előbújik belőlem a színháztörténész és egészen odavagyok az élet írta dramaturgiákért. Az olimpiai események egy-egy mozzanatából mennyi jó filmet lehetne gyártani, micsoda sorsok dőlnek el pár perc alatt, milyen drámák zajlanak le az arcokon, legendák születnek, példaképekké válnak a nyertesek, és mennyi öröm fakad a szívekben, lehet büszkének lenni a szülőföldire… de az idei kedvencem, természetesen minden magyar sportoló óriási teljesítménye után, az orosz Ivan Uhov, a magasugró srác. Valaki említette lelkes kis szurkolótáborunkban, hogy négy évvel ezelőtt egészen egyedülálló teljesítményt, inkább alacsonyugrást mutatott be tök részegen, itthon aztán rákerestem a neten, hogy megtudjam, mi is volt ez a vicces epizód.

szabadságon – erdők, mezők, tavak, várak, Hollókő és Kékestető – és újra itthon!

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Hát újra itt, a munka frontján, kipihenve, lelazulva, feltöltődve újult energiákkal vetődöm bele a nagybetűsbe és annak hétköznapjaiba, hogy újra csak megtaláljam bennük az apró ünnepi pillanatokat. A maiban a visszaemlékezés lehet, arra a két és fél hétre, amíg szabadságon voltam, és igyekeztem minden percét megélni a maga szépségében. De az igazi nyaralás mégiscsak az elmúlt egy hét volt, amikor is bepakoltuk Pezsit (autó), és nekivágtuk a Cserhátnak, az erdő közepébe, a természetnek a lágy ölébe. Nem mentem az autópályán, nem sokkal hosszabb idő, és egy ideig még mérgelődöm a négynapos matrica megszűnésén, viszont így olyan falvakat szeltünk át, ahol még életemben nem jártam, és olyan dombokat-völgyeket hullámoztunk át, amelyek nyomban lenyűgöztek. 

Rendetlenkedés a padláson (retro – 10.)

pirostető

Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál – ez szólt épp a délutáni kívánságműsorban, amikor a nagymama elbóbiskolt a fotelban, kezéből kiesett a hímzőráma, és arra sem ébredt föl, amikor Mió cica belegabalyodott a fonálgombolyagba, és csak úgy tudtam kiszabadítani, ha ollóval levagdostam róla mindenhol, csupa szőr lett a díszpárna, és egy kicsit belevágtam az egyik bajuszszálába is, de hogy ne legyen nagyon elkeseredve, elindultunk felfedezőútra a padlásra. Pedig nekem oda egyedül nem is szabad felmennem. Nem is tudom, hogy történt, de egyszercsak másztunk felfelé a létrán, egyre erősebben markoltam a létrafokokat, bezzeg Mió fél pillanat alatt fölugrált, és egyre jobban élveztem a veszélyt, olyan erős lettem, hogy egész könnyedén fölcsaptam a nehéz padlásajtót.

A 40. poszt folytatása, képekkel, ajánlásokkal és végül egy igazi meglepetésbuli pillanatainak felidézésével (2. rész)

meglepibuli

Szóval ott tartottunk, hogy a negyvenedik szülinapom pillanatait idéztük fel,  vettem a bátorságot, és megtoldottam csipkésen életigenlő életvezetési jó tanácsokkal, miszerint reggelire sör, olasz kaja heti rendszerességgel, kényelmes cipő és a többi, a mait még kiegészítem a pár nappal később rendezett meglepetésbulim  perceinek és beteljesíttetett vágyainak feltétlen megemlítésével, és akkor egyszer és mindenkorra lezárom a negyvenedik születésnap témát, folytatom a retro-mesémet, és jönnek a lelkendező olimpia-posztok, közéleti, lelkizős és elmélkedős bejegyzések. Visszatérve tehát azon a jeles napon a kalóriadús reggeli után nyakunkba vettük a várost, rácsodálkoztunk, mennyi mindent nem tudunk még arról a helyről, ahol a mindennapjainkat éljük. Akkor? Jöhet a következő húsz csipkés jó ajánlás?

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB