gasztronómiai elmélkedések egy laikustól

kenyér

Ma este, bevallom, hazaérve a szülői értekezletről és az egész napos hajtásból, ettem egy zacskós levest. Nem is tudom, mikor volt erre példa legutoljára, abban sem vagyok biztos, hogy a dolog még a szavatossági idején belül volt. Sok tésztával. Az enyhíti talán tettemet, hogy gyomromat kiengeszteltem egy Pilsner Urquell-lel. Én, aki hősként, amit csak lehet, saját kezűleg elkészítek, minden ételünket, nézem az összetevőket, egyre inkább elmélyedek a házi gasztroélvezetekben, erre vetemedtem ma este. Én, aki örökségül kaptam a nagymamáim házi fánkjait, zseniális székelykáposztáit és bableveseit, öt perc alatt készre vágtam egy vacsit. Este nyolckor. Én, aki augusztus végén jó pár ajándékba kapott Magyar Konyha újság tüzetes áttanulmányozása után lelkesedtem az ezerarcú, reneszánszát élő gasztrokultúra iránt, benyomtam egy egész adag műanyagot. Mivel egész évben próbálok vigyázni az étkezésre a pénztárcám szempontjából is, nos hát igen, azt gondolom, ennyi belefért. Jó trutyi is volt.

az első kiflik éppen hűlnek

Annak idején, amikor elkezdtem főzőcskézni, viszonylag kevés kudarc ért. Huszonegykét évesen bevállaltam a bonyolultabb felépítésű alkotásokat is, pedig akkor még a Nők Lapja recept rovatán és persze Anyu receptkönyvén kívül mást nem láthattam. Amikor komolyabb családi háztartást vezettem, akkor sem esett nehezemre az ételkészítés, a gyerekeim születése után több vagon főzeléket megfőztem, nem volt olyan zöldség, amit ne főzelékesítettem volna, és így ritkán ettek üveges kaját. A nagyobb vendéglátásnál kifejezetten szórakoztatott a kreatív és minőségi tálalás, díszítés. De valahogy az utóbbi időszak mégis átalakult, nyilván az évek alatt beépült napi tapasztalat is visszaköszön. Az anyagi lehetőségeim igencsak megváltoztak, a lazactatár már karácsonykor is ritka vendég, de mégis sokkal-sokkal élvezetesebb, sőt kifejezetten pihentető és feltöltő tevékenység lett mindenféle főzés-sütés.

ennek nem tudom, mi a neve, de fini volt, talán sós pite?

Sokat segített az, hogy egy-két elkötelezett szakember átadta technikai tudásán kívül a derűs és kreatív, más szemléletű hozzáállását akár a napi főzéshez, akár az ünnepi ételkészítéshez, vagy akár az egész folyamathoz. Az első mű, amit buzgón szinte egy ülésre elolvastam, Polcz Alaine Főzzünk örömmel! című könyve volt, ahol egyetlen szuperül megvilágított és beállított ételfotót sem találsz, de  szépirodalmi szintű leírásai és megjegyzései letehetetlenné tették a kiadványt. Akkor kezdtem el azon törni a fejemet, hogy mi az, amit már nem szükséges készen megvásárolni a boltban, mert otthon is sokkal olcsóban elkészíthetem. Addig elképzelhetetlen volt, hogy elmegyek a kenyér, a túró mellett a közértben, mert az van otthon, méghozzá házi. Meglettek az első befőzés sikerek, a sütik kireppennek a sütőből felváltva a friss kenyérrel. Már a gyerekek is beszállnak a főzésbe, egy kis segítséggel el tudnak készíteni egy-két ételt. A minap a lányom büszkén mutatta a konyhaszekrény tetején sorakozó lecsókat, paradicsomszószokat, lekvárokat a barátnőjének, és tárlatvezetői produkcióként elemezte a kézzel történő kenyérdagasztásomat. Az iskolában egy tanár el sem hitte, hogy házi kiflit vitt tízóraira. (Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindig van ez így!)

meggyek több formában

Elkezdtem figyelni ezt a szemléletváltást a gasztronómia szakembereinél.  Azt hiszem, a facebook-on lájkoltam először a Legyél Te is konyhatündért, akinek gazdájáról kiderült, hogy öcsémékkel egy utcában lakik. A vidámság és ötletgazdagság, igazán nem hosszú, de annál barátságosabb és életrevalóbb megfogalmazásai belendítették bennem is a főzéshez viszonyulás jókedvét még jobban. Sokat olvastam azóta más írásokat, és alapvetően az a benyomásom, hogy aki szeret főzni, alkotni a konyhában vagy a szabadban a tűz körül, annak rendszerint nagyon jó a humora. Egyre több mindent kipróbálok, egyre nagyobb élvezettel, de azért nem lettem megszállott szakértő, csak ebben is megmaradtam rajongónak. A hétköznapokat színesíti a főzés, és a legnagyobb öröm, ha vacsoránál elcsöndesül a gyerekzsivaj, mert tele van a szájuk a finomságokkal.

Engem személy szerint lenyűgöz, hogy jó értelemben véve az utcára került a magyar gasztrotudás, és mindenki büszkén főz, büszke a saját receptjére, büszke a saját lakhelyének specialitására a már megszámolhatatlan fesztiválon. Szerintem ez fantasztikus, és nagy szavak használata nélkül igenis közösségformáló, és öntudatfejlesztő. Saját fesztiválja van a dödöllének, a kolbásznak, a halászlének a nem is tudom még hányféle nemzeti kajának. Ha készülne valami statisztika erről, biztos vagyok benne, hogy az egy főre eső gasztronómiai fesztiválok és amatőr, de egyben remek szakácsok száma Magyarországon a legmagasabb. Magam körül is látom, hogy szenvedélyes gasztro-fan-ok születnek, és lelkesen megy a recept- és tapasztalatcsere.

Érdekes, hogy a nagy sztár séfek férfiak, talán nemzetközileg is így van, de nem csak a sztárok szintjén vannak kiváló szakemberek, sőt! Kis családi vállalkozásban is megvalósítanak sikertörténeteket, nagyon szeretem olvasni az évtizedeket áthidaló sztorikat, amelyekben a „kiskirályfi” elindul világot látni, tanulni, és aztán otthon lépésről-lépésre megvalósít egy álmot, kemény, kitartó munkával, és az élete, az öröme a hivatása.

házi tésztás lasagne

Azért én néha el tudok fáradni a mosogatógép ki-be pakolásában, pedig az is mekkora luxus, gyerekkoromban még vízmelegítéses történettel tudtunk mosogatni Elfáradok a nap végére, vagy elkedvetlenedem, ha egy-egy vacsi nem jön be a gyerekeknek (ez nagyon ritka!), de nem rég volt egy olyan megható pillanatom, ami minden fáradtságot és vesződséget megért! Egy nagyon kedves barátom édesanyja stroke-ot kapott, kórházba került, már több hónap felépülés és kitartás van a hátuk mögött. Azt most nem is ecsetelem, hogy ez az igencsak magasra nőtt, meglett férfi ismerősöm, milyen nagy szeretettel és odaadással ápolja a mamáját, zoknit húz a lábára, csipesszel vágja a körmét, megfésüli a haját és az 1980-as Ablak-Zsiráfból tanítja újra beszélni, simítja az arcát, amitől ő úgy néz a fiára, mintha személyesen a Jóisten törődne vele. Elkísértem egyszer, mert ismerem én is az édesanyját, és ajándékkép vittem egy kis üveg meggylekvárt. A betegnek nem nagyon van étvágya, de a látogatás végén meg szerette volna kóstolni a dzsemet. Egy kis kanállal megízlelte, és mint egy kisgyerek, úgy örült, és úgy ízlelte tovább, és kért belőle még, szétáradt benne a tavasz, a gyerekkor, szemében az emlékekkel. Visszagondoltam arra a késő órára, amikor már csípte a kezemet a meggylé, és legszívesebben a kukába vágtam volna az egész maradékot, és utáltam az üvegsikálást…mindent feledtetett az a pár másodperc boldogság, amit az a pár kanál meggylekvár okozott!

Mindenkit csak biztatok: hajrá magyar gasztrocuccok! Aki tud főzni és szeret is, élvezze ki minden percét, használja kreativitását, és világ kiegészül, és szépen kerekké válik azokkal, akik meg nem szeretnek főzni, mert ők viszont hálásan megeszik a főztünket!

Zárásképp csak egy kérdés: örültök, hogy ez nem egy posztmodern színházas írás lett, mint az előző?

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB