“Ennyi csak mi tudható: szeretni kell, s szeretve lenni jó!”

moulin_rouge_1

A felnőttségben az az egyik legjobb, hogy vége van az ovis játszmáknak! Nem kell álarcot feltenni, vagy úgy csinálni, mintha… juuujj, nem leszek a barinőd, ha ő lesz a párod a sorban! Lehet, hogy többen már túl vannak ezen a felismerésen rég, nekem most érik be: fel lehet vállalni magunkat, a véleményünket, a döntéseinket. Mert az az enyém, ha valakinek nem tetszik, sorry, ez én vagyok. Meg az is jó, hogy elkezd működni az agy, a józan paraszti, és abban meg is lehet bízni.

Mégis van, ami oviskor óta nem változik. Egyes érzelmek. Az enyémek néha kontrollálhatatlanok. Talán csak annyi változott, hogy máshogy mutatom ki, vagy visszagyomrozom, ha olyan. Azt hittem, az ész egyszer csak győzedelmeskedik az érzés felett, de szinte soha! És ez nem is baj, ha kitörő érzelemről van szó, vagy boldogságról, vidámságról, de amikor fájdalmat kell megélni, akkor nem is marad más választás,  jobb belemenni és aztán túl lenni rajta valahogy. De még olyan is akad, hogy nem beszélhetsz senkinek sem az éppen rád találó, ledömperező érzéshalmazról. Amikor csak állsz bambán, és mintha leöntenének több vödörnyi vízzel, és csuromvizesen is csak ugyanúgy állsz tovább bambán,  értetlenül: ez most mi és miért kell ez nekem éppen most?

Arra vágyunk alapvetően, hogy szeretve legyünk, hogy a szeretet-tankunk tele legyen, mert ha kiürül, akkor akadozik az élet. Ez nem saját gondolat (Chapman), de elég sokat gondolok rá. Akkor aztán jön a lejmolás, csak egy kicsi jusson belőle, csak egy mosoly, csak egy ölelés, csak egy kis hajbirizgálás, de rákapunk és telhetetlenekké válunk, és belemegyünk olyan helyzetekbe is, amikről tudjuk, hogy végesek, de mégis mégis még így is annyira jól esik. Csak egy kicsit tankolunk, mert hó vége van, csak hogy hazáig el tudjunk gurulni. Otthon meg megoldjuk a többit.

Milyen szerencsés forgatókönyv, ha a szeretetirányok össze is találkoznak, és meglesz a kölcsönösség. Mert valljuk be, van olyan is, hogy a hiba a mi készülékünkben van, és valaki tőlünk várna viszonzást, de valamitől nem megy.

fűbenHogy min múlik, azt a mai napig nem tudom. Csillagok állása, sorsszerűség, akarat kell hozzá? Mitől vannak a találkozások, szerelmek és elmúlások? Abban biztos vagyok, hogy mindennek értelme van, mindenből lehet tanulni, épülni és a javunkra válik. Ha valaki azt mondja pár éve, hogy én ezeket írom, kapásból lehülyézem, mert ha benne vagyunk épp a jó nagy gödörben és trutyiban, akkor bárki mondhat bármit, kevés a vigasz, hogy nyugi, elmúlik. Pedig elmúlik, minden elmúlik, a jó éppúgy, mint a rossz, de ezt csakis az idő tudja bebizonyítani.

Aztán ott van még az elengedés, az az egyik kedvenc témám. Olyan, mint amikor egy kismajomnak egy dobozba finomságot tesznek, éppen csak akkora nyílás van a dobozon, hogy az üres keze befér, bent aztán felmarkolja az édességet, és a teli öklét már nem tudja kihúzni, és kész a csapda. Nem is tudom, nem vettétek észre? Az esetek magas százalékában egy szép kis dobozzal a kezemen közlekedem.

A címbeli idézet a Moulin Rouge filmből van, de most az összes életigazságomat lefedi. A nagyokos én, a tapasztalatokat megélő, felnőtt, érett személyiség, a nő, ennyit tud ma hozzátenni az élet nagy kérdéseihez.

coldwaterHm. Nem rossz. Ahhoz képest, hogy állok bambán értetlenül a rám zúdult több vödörnyi víz után, ha látnátok: pislogó vizes szempillák, prüszkölés, de a többi mozdulatlanság.

Holnap megint vigyorogni fogok, mert barátom lett az Idő.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


hat + = 10

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB