szombat délutáni malacsült

malacsült

Ülünk Jacekkel a teraszon. Baromi éhesek vagyunk, a délelőtti szendvicsemnek se híre, se hamva, de ma még a gyomorkorgásunk is szférazene, mert máris megdöntöttük a boldogságperc statisztikát. Várjuk a vágott sörünket egy messzi városban a teraszon. És a malacsültet knédlivel és káposztával.

Bizonyára a Harlekin milliói keringő is szól halkan. A nap meg éppúgy süt oda, hogy a hétköznapi fáradt arcom ragyogni kezd, és ha lehet, még jobban felderül a végre megérkező csodaszínű sörtől. Minden megadatik ebben a pár percben, párnás, kényelmes ülőhely, fülig mosoly, a dolce far niente, a fővárosban hagyott és elfelejtett szürke gondok, igen, a valóságot most legyőzi az álmunk.

Nézem Jaceket, és arra gondolok, hogy már megint olyan borostás, hogy az arcbőrömnek annyi. Aztán meggyőzöm, hogy a malac ragacsos sült-ropogós bőrkéje a legfinomabb. Én lassan eszem, mint mindig, nem hagyok ki egyetlen élvezetteli falatkát sem, halk sóhaj követ minden nyelést, minden átcsámcsogott darabot, amit a vágyakozó gyomromba küldök, toplistás gasztroélmény, Jacek persze belapátolja egyhamar az egészet, és aztán ő néz engem, ahogy a sört iszom lehunyt szemmel.

Milyen egyszerű most az élet! Mennyire kevés kell, milyen kevéssel beérjük, csak pár kilométer, csak pár nyugodt perc! Harmónia, egység, beteljesülés? Béna szavak, a nyomába sem érnek annak, ami éppen megtörténik. Már megint gömb vagyunk, sok dimenziós, körbe lehetne járni a tökéletességet. A felhők átúsznak a nap mögött, és csalókán ringatják a teraszt.

Az örök telhetetlenségem is lecsillapodik, és tudom élesen, kristálytisztán, hogy azért nincs ez mindig így, mert a hülye emberi természetünkkel megunnánk, csak így tudjuk értékelni és élvezni az örömöt. Most épp nem várunk semmire, csak sokkal később kell elnyomnom magamban az újra feltörő elégedetlenséget, hogy miért nem tudnak ezek a pillanatok megnyúlni, belassulni a végtelenségig.

De most nem gondolok semmire, csak Jacek hópiherajzolatú szemére, és az is tetszik neki, hogy lányosan illedelmesen a szám elé kapom a kezem a visszatérő buborékok miatt a második korsó felénél. Nem gondolok a jövőre, nem tervezek, nem akarok változtatni, nem számolok, nem írok, nem rajzolok, csak megélem az álmot.

Tudom már azt is, hogy úgy kell ezeket a pillanatokat raktározni, mint a féltett kincseket, mennyivel többet ér ez nekem minden gyémántnál, mennyire kell örülni a borostának, a puha knédlinek a fokhagymás sült husi szaftban, a nektár sörnek, a hegycsúcsoknak, ahonnan eltörpül a lenti világ, ahol átjár a frissesség, ahol kiegészül a félbetört lélek.

És aztán mégiscsak meglep a mintha húsz éve így volna érzés.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


9 + hat =

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB