semmi extra

semmiextra

Néha azt gondolom, mégiscsak szép a Zélet. Nem. Gyakran gondolom, hogy szép a Zélet. Ráadásul nem csak a természeti jelenségekre vonatkoztatom mindezt, amelyek mindig lenyűgöznek a téli hajnalon a hihetetlen színekkel, hanem embertől emberig szép. Nagy ajándék, hogy ilyeneket tapasztalok? Vagy ez azért van, mert időtlen idők óta széles vigyort ragasztottak az arcomra? Ja, nagyjából állandóan vigyorgok.

Lehet, azért van ez, mert igyekszem kikapcsolni az időt. A tavalyi évben végig arról győzködtem magam, hogy ha betervezem szépen a napokat, az biztonságot ad, mert megvannak a keretek. De inkább frusztrált lettem a határidőktől és a csúszástól. És csak egy valamim nem volt soha. Időm. A Zélet úgyis rám kényszerít egy csomó betartandó kötelezettséget, hüje csekkek, iskola, munkahely, de a maradék részben hadd ne szabjak magamnak má’ határt! Képes voltam a hétvégét is betáblázni, és szigorú kötelező tevékenységnek megélni a takarítást, a tanulást, a kirándulást, az úszást, a futást, a főzést is. Pedig imádok főzni, és ahhoz nekem tényleg kell a szabadság, a lazaság, a kreativitás és a sör. Természetesen.

Kell határ nélküli idő a beszélgetésre. És úgy beszélgetni, hogy amíg a másik beszél, nem fogalmazok  már magamban választ, hanem odafigyelek. Mit mond a másik. Milyen a szeme, az arca közben. Milyen mély tartalom van a mögött, amit megoszt velem. Legjobb idősekkel beszélgetni, sőt idős művésszel. Belelátni érzelmekre épített életre. A legtöbb emlék mögött mély érzelmi tartalom van. Az marad meg igazán, amely megérintett, boldogsággal vagy bánattal. A legkorábbi emlékem nekem egy illat, de erről már írtam. És lehet, hogy már soha nem tudom újra megérezni, mert erős a gyanúm, hogy az az oriza rizsnyák nevű ősi tápszer volt. Valami édeskés, kicsit kekszes illat.

Tegnap így láthattam bele életekbe. Vagy száz évet visszautazva. Egy kiállításon, egy magányos művész fennmaradt személyes tárgyai közt elmerengve, időt adva, hogy átjárjon egy sors. És aztán beszélgetve a pályatársakkal, a hagyaték őrzőivel. Milyen egyszerű, egy késő délután pár órája, amely feltöltött érzésekkel. Semmiség tényleg. Nem nyertem a lottón, nem választottak meg főnöknek, nem utazom a Bahamákra, semmi extra.

És ennyitől nekem már szép tud lenni a Zélet. Még ha látom, ahogy az idős művész leszáll a buszról tétován, és körbenéz. Merre menjek haza? Én meg egy kicsit sietek, még elcsíptem a Kórház a város szélén húsz év múlva végét, és ezzel aztán megalapoztam a szép álmokat is.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük


hat + = 8

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>

A bloghelyet a Dunaújváros Online Kft. üzemelteti.
honlapkészítés: DDSWEB